Kollektív emlékezés, mint politikai rítus.

Esettanulmány az Aradi vértanúkra való megemlékezés kapcsánˇ

1. Bevezető

            A Közép-Kelet Európában végbement rendszerváltásban a tömegtüntetések fontos szerepet töltöttek be (Hofer, 1992; Dahrendorf, 1993). Egyrészt, a tömegtüntetések az alulról - a "társadalom", a "civil szféra" irányából - jövő tiltakozó kezdeményezéseket sűrítették és fejezték ki (Lőrincz, 2002), másrészt pedig a magánszférából előlépve a társadalmi nyilvános térben jelenítette meg, reprezentálta és artikulálta az állampolgárok politikai opcióit és szándékait (Mungiu-Pippidi, 2002), amit közvetlen nyomásgyakorlásra lehetett felhasználni a rendszerrel szemben. Ugyanakkor, a tüntetések sajátos kulturális formaként is értelmezhetők, amiben a szimbolikus elemek rendkívüli jelentőséggel bírnak (Connerton, 1989). A váltás, változás következtében lehetőség nyílt a közösségi érdekek és szándékok korábban elképzelhetetlen csatornákon keresztül történő érvényesítésére (például beadványok, sztrájkok, aláírásgyűjtések, szabad választások), valamint a csoport és közös identitások kifejezésére és fenntartására (például a közös megemlékezések, szoborállítások). [1] Itt csupán azt szeretnénk kiemelni, hogy a tüntetések - rendszerváltó érdemeik következtében -legitimmé tették, illetve beágyazták a társadalom szövetébe a nyilvános politikai gyakorlatokat. [2]

            A térségben az egyének természetesen éltek is a kibővült politikai arzenáljuk által biztosított lehetőségekkel. Tanulmányunk nem kívánja a politikai eszközrendszer nyilvános technikáit felleltározni, ez messze meghaladná a rendelkezésünkre álló kereteket és erőforrásokat. Azonban mindenképpen fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a többség mellett az etnikai kisebbségek számára is lehetőség nyílt arra, hogy nyilvános térben kollektív cselekvések keretében (is) kifejezzék identitásukat, mintegy "felfedezzék" (Foster, 1992), illetve "feltalálják" (Hobsbawm, Ranger, 1992) és megjelenítsék az elveszettnek és elvettnek tekintett múltjukat, történelmüket, népi-nemzeti tradícióikat, gyökereiket, nyelvüket. A kezdetben spontánul létrejött nyilvános megemlékezések, szoborállítások és emlékplakett avatások, ünneplések viszonylag rövid időn belül habitualizálódtak, intézményesedtek, majd fokozatosan formalizálódtak és beépültek a rendszeresen ismétlődő nyilvános, kollektív cselekvések mintájába - újra értelmezve és felépítve a közös etnikai identitást.

            Tanulmányunk empirikus, az október 6.-i Aradi Vértanúkra való megemlékezési szertartás kapcsán kívánunk rámutatni arra, hogy a kollektív emlékezési gyakorlat során szimbolikusan a magyar kisebbség miként határozza meg saját identitását és viszonyát politikai-társadalmi környezetével. Szemléletünk szerint a Vértanúkra való megemlékezési gyakorlat politikai jellegű rítusként működik, ami közösségi funkciót tölt be és egy társadalmi drámának (Turner, 1974) a szerves része. Írásunk elején a megemlékezés kontextusát és szereplőit mutatjuk be, majd az elhangzott központi beszéd elemzésével világítunk rá az erdélyi magyarok diskurzusok [3] által felépített képére. Jelen tanulmányunk célja, a kollektív megemlékezés konstitutív elemeinek a leírása. Elemzési egységünk tehát a kollektív megemlékezés eseménye.

2. Kollektív emlékezés és kollektív identitásépítés

2.1. Az alapkérdések

            Látszólag, az aradi megemlékezés csupán egy, az Erdély területén folyó (vélhetően nagy számú) történelmi megemlékezések sorából. Adott egy erkölcsi szempontból szomorú és történelmi nézőpontból pedig szerencsétlen kimenetelű esemény, amire időnként a történelem és a közügyek iránt érdeklődő egyének csoportja egy ceremónia során kivégzett történelmi személyekre emlékezik. Véleményünk szerint azonban jóval többről van szó, sőt, mondhatni, hogy az erdélyi [4] magyar kisebbség problémáiról szól, egy olyan esemény, aminek "ürügyén" elmondható, mindaz, ami "ezt a közösséget általánosan jellemzi". Ezzel azt szeretnénk bizonyítani, hogy:

1. A Vértanúkra való kollektív emlékezés egy kettős társadalmi dráma része és szerves eleme, valamint 2. A kollektív megemlékezés a helyi magyarság egyik (öndefiniáló) rítusa.

2.2. Módszertani vonatkozások

A továbbiakban, mielőtt megvizsgálnánk a fenti kijelentések érvényességét, pontosítsuk, hogyan jártunk el. Elemzésünket két koordináta mentén strukturáltuk: egyrészt megkíséreltük a megemlékezés kontextusának [5] "sűrű leírását" (Geertz, 2001) adni, másrészt viszont a diskurzuselemző módszert alkalmazva elemzésnek vetettük alá az RMDSZ Elnökének [6] a legutóbbi megemlékezés [7] során elhangzott beszédét.

            Úgy véljük, hogy a beszédhelyzetek és a beszédmódok komplex struktúráit - esetünkben a Markó Béla által mondott beszédet - társadalmi paraméterekkel kell vizsgálni, mivel a beszéd szociokulturális függő és az interakcióban kel életre. Az interakciós helyzetekben a beszélők rendszerint különböző diskurzív stratégiákat követnek (különböző módon beszélnek, és különböző célokat kívánnak elérni), így a beszédek által megragadhatók azok a mikroszociális minták, amelyek jellemzik a beszélőket, illetve azokat az etnikai, ideológiai állapotokat, amellyel leírhatók a különböző beszélő csoportok. A diskurzusnak a szöveg jellemzőin túlmenően olyan konkrét tartalma van, amely adott céllal, funkcióval és társadalmi jelentőséggel rendelkezik. A diskurzus beszédmód: "mod of talk". [8] A továbbiakban diskurzuson "szabályszerűséget követő társadalmi beszéd"-et (Foucault, 1991:859) vagy "beszédeket" értünk. Értelmezésünkben a beszédek társadalmi termékek, amelyek szerves és folyamatos kapcsolatban állnak a kommunikáció kontextusával, amelyben létrejönnek. A beszéd és beszédhelyzet, vagyis az elhangzott elnöki szöveg és kontextus leírása és értelmezése a cél. Az aradi megemlékezés kapcsán az elhangzott emlékező szónoklat (a kifejezett performatív stratégiák - a beszédcselekvésben követett szándékok, a valóság tematizálása, felosztása, értelmezése és érvényesként való elfogadtatása) csupán a helyszín viszonyrendszerében érvényesek. Ha mindezt egy közösen felépített és történetileg elhelyezett "exteriorizált story"-ként (Van Dijk, 1984:5) fogjuk fel, akkor megragadhatóak a rítus elemei, hiszen a történeti keret illesztett eseménysor - a vértanúhalált halt nemzeti hősök, a velük megtörtént események, a rájuk való közös emlékezés ugyanazon a helyszínen egy atemporalizált életvilág keretében a hallgatóság által elfogadhatóvá, magáévá tehetővé válik.

Eredetétől fogva a diskurzus sohasem semleges. A konkrét diskurzusok szükségszerűen korrelálnak adott konkrét szintaktikai formákkal, amelyek az eredetüket és megjelenésük kontextusát jellemzik. Szoros kapcsolat van a diskurzus nyelvezete és kifejezési módozatai, illetve származási területe között. A diskurzusokban tehát kifejezést nyernek azok a tudásformák, amelyek jellemzik a társadalom azon szegmentumát, ahol a diskurzusok kialakulnak. A diskurzusban azok a tudásformák kristályosodnak ki, amelyek a társadalom diskurzustermelő egységeit jellemzik és meghatározzák. Ilyen egységek lehetnek az intézmények (Foucault, 1991:859). Az intézményre jellemző tudás és ennek viszonya a társadalmi rendhez és a társadalmi csoportokhoz a diskurzus nyelvezetében és a használati módjában fejeződik ki (Kress, 1984:30).

A leírás - a diskurzus konkrét elemzése - többféle módon végezhető el. Ezekben a módszertani eljárásokban közös, hogy mindegyik a diskurzust konstituáló elemekre figyel, az alkotó elemek közötti viszonyt rögzíti és írja le. Seider (1984) módszertani tanulmányában a diskurzuselemzés főbb módszereit veszi tekintetbe. Szerinte a diskurzusok tanulmányozása során többféle út követhető, annak a függvényében, hogy a diskurzusnak melyik konstituáló elemére fókuszálunk. Esetünkben alkalmazható volt az a technika, amely a fogalmak mentén a parafrazálásra és a körülírásra vonatkozik. A Harris-féle modell alkalmazásával elsősorban arra figyeltünk, milyen különböző jelentései vannak a használt szavaknak és kifejezéseknek. A szavak és kifejezések változó jelentéseiből következtetni lehet a használók ideológiai, társadalmi pozícióira, illetve azokra a történeti - társadalmi körülményekre, ahol a jelentés létrejön. A konkrét kontextus határozza meg az adott szónak, jelölőnek (signifiers) a pillanatnyilag érvényes jelentését. A Harris-féle modell által ajánlott módszerrel egy diskurzív folyamatot vizsgáltunk, amelyben a beszédet a használók és hallgatók közötti viszony részeként (Seider, 1984:47) fogtuk fel. A szavak körülírásának, és metonímiáinak a viszonyrendszerét kellett megfejtenünk: egy olyan "éppen érvényes" jelentésmátrixnak a felállítását kellett elérni, amely a diskurzus elemeinek a kombinációinak a mechanizmusából következik. E logika szerint - ismételjük - azt feltételeztük, hogy a társadalmi helyzet és a a nyelvhasználat között szoros korreláció mutatható ki. A nyelv használatából kikövetkeztethető a társadalomban elfoglalt közösségi pozíció. A diskurzus érvrendszere "legitimálja vagy kihívja a fennálló társadalmi rendet, vagy konkrétan azt, amiről beszél" (Seider, 1984:50) - így kerül a sajátos, konkrét eseményről szóló beszéd érvrendszere oksági viszonyba a beszélő és hallgatóság percepciójával és felfogásával. A fentiekben kifejtett okok miatt alkalmazhatónak találtuk a homogén - ugyanolyan célt követő, itt identitásépítő - diskurzus esetében, az általunk vizsgált megemlékezés esetében is.

2.3. A megemlékezések, mint a történelmi dráma részei

            A megemlékezést három tényező mentén fogjuk leírni. Ezek a tényezők a következők: a helyszín, a szereplők és a cselekvések. Ennek a három tényezőnek a sajátos kombinációjából épül fel a kollektív emlékezés rítusa, ami egyértelműen és markánsan emeli ki az esemény rendkívüli jelentőségét. Más szavakkal, a kollektív emlékezést kulturális szövegként kezeljük (lásd tovább Ricoeur, 1993).

            A helyszín önmagában beszédes: kétszeresen is történelmi helynek minősül, a kétszeres társadalmi dráma fizikai megtestesítője. Először, itt végezték ki az osztrák hatóságok 1849 október 6.-án az elbukott magyar forradalom és szabadságharc tiszti vezérkarának tizenhárom tagját [9] (tizenkét tábornokot és egy ezredest), "a halálukban örökre fölmagasztosult hősöket az idegen, elnyomó hatalmak" kiszolgálói. Másodszor, a helyszín 1918 óta egy Romániához tartozó városban, Aradon van, Erdélyben, ahol, a magyar etnikum kisebbségbe szorult. Az ünnepség a történelmi tanúságtételkén még álló aradi vár tövéhez közel, a tényleges vesztőhely közelében, a felállított emlékoszlop tövében folyik. Az emlékoszlopot 1881 augusztusában állították fel hosszas tervezés és hatósági akadályozás nyomán, hivatalosan az év október 6.-án leplezték le. A kivégzést követően a vesztőhelyen - a mai megemlékezések színhelye - tizennyolc évig semmi sem jelezte a történteket, látogatni sem volt ajánlatos, a "rebellis" címke megszerzésének az esélye nélkül. Gyászünnepségeket legfeljebb titokban lehetett tartani. A kiegyezés nyomán nyílt először arra lehetőség, hogy megemlékezzenek a halottakról és megjelöljék a helyet. [10] Ez volt az első a megemlékezések sorában. A habitualizálódott megemlékezések - az októberi 6.-i zarándoklatok 1871-ben kezdődtek (Pintér, 1973), ugyanakkor a megjelölt helyre [11] egy terméskövet állítottak, amire az 1949 október 6 évszámot vésték. Nagyarányú, immár intézményesített formában szervezett ünnepséget a kivégzések huszonötödik évfordulója alkalmával, 1874-ben szerveztek (ezen Damjanich özvegye is megjelent), amikor a kőlapra egy oszlopot is emeltek, de amit a kiáradó Maros vize elöntött.

            A helyszín mai arculatát 1881-ben nyerte el, amikor az aradiak kezdeményezésére közadakozásból az emlékdombra felállították a két négyzetméter területen álló sötétszürke gránitoszlopot, amihez tizenöt lépcső vezet. Az emlékmű első oldalán az 1849 október 6 felirat áll, a másik három oldalán pedig a kivégzett Vértanúk neve van felírva, a talapzaton pedig a következő szöveg: "Az aradi tizenhárom vértanú kivégeztetésének megörökítésére emeltetett 1881 október hatodikán". A telket, amin az oszlop áll, Arad város 1910 januárjában, szintén köztámogatásokból vásárolta meg (korábban magántulajdonban volt). A helyszínen többször végeztek archeológiai ásatásokat a kivégzések pontos helyszínének a megállapítása, illetve a kivégzettek holttestének felfedezése érdekében - ezek közül a legfontosabb az 1932-es ásatások voltak. Száz évvel az események után 1949 ugyanezen a helyszínen már a Román Kommunista Párt szervez erősen ideologikus emlékünnepséget, amit húsz évvel később már a városi kultúrpalotában tartanak, majd 1989-ig a román nacionál-kommunizmus fokozatosan ellehetetlenít bármiféle nyilvános megemlékezést.

            A második tényező, ami mentén a kollektív emlékezés rítusának kontextusa leírható, az a szereplők. A megemlékezések korai, még nem habitualizálódott és intézményesedett alkalmai (1871 előtt) során a szereplők a helyszínre látogató aradi magánemberek voltak, akik ez által akár szabadságukat is kockáztatták. Később, amikor az emlékezés már legálisan folyhatott, a szereplők státusa is megváltozott: az aradi társadalmilag differenciált közösségét képviselték a vesztőhely reprezentatív nyilvánosságában. A kommunista hatalomátvétel után a szereplők a "népet" képviselték, etnikai hovatartozástól függetlenül, mindazokat, akik a szocializmust "kívánják" építeni a reakció ellen, addig, amíg a megemlékezések gyakorlata a romániai kis kulturális forradalom nyomán a hetvenes évek végén meg nem szakadt.

            1989 után azonban a szereplők és főleg ezek státusa gyökeresen megváltozott: a főszereplő, mint kollektív aktor, "a" magyar kisebbség lett, annak formális és informális képviselői által. Más szavakkal a megemlékezésen részt vevő szereplők halmaza - társadalmi státustól függetlenül - az erdélyi magyar kisebbséget "re-prezentálta", illetve kívánja re-prezentálni - újra és újra megjeleníteni, illetve a jelen időben fizikálisan is felmutatni. Ezt, véleményünk szerint a legutóbbi, a 2002 október 6.-i megemlékezés központi szereplőinek az eloszlása is jelzi. A főszereplők a következők: a mintegy ötezer főnyi hallgatóság, akikre a focused gathering (Goffmann, 1981) megnevezés a leginkább találó, a romániai magyar politikai érdekképviselet csúcsvezetői, a magyarországi politikai pártok magas rangú tisztségviselői, az egyházak valamint a civil szféra képviselői. Ezeket a szereplőket egészítik ki a román közhatósági méltóságok, illetve - rendkívül fontos "kellék"-ként és "ellenpólusként" - a romániai szélsőséges pártok szimpatizánsai, tagjai. [12] A szereplők majdnem teljesen lefedik a hazai magyar és román, illetve magyarországi politikai spektrumot, és a társadalmi szerkezetet (politika, civil és egyházi, valamint a formális romániai és magyarországi adminisztráció szférája). [13]

            A cselekvések szimbolikusak, jelzésértékűek: a hallgatóság puszta jelenléte a magyarságot reprezentálja, a résztvevők fókuszában pedig a koszorúzás áll, amit a beszédekre való figyelés egészít ki. Mindezek együttesen adják mindazt, ami a habermasi értelemben vett reprezentatív nyilvánosság fogalmával írható leginkább le (lásd Habermas, 1971). A konkrét cselekvések (a tisztelgés a Szabadság szobor előtt, az emlékező szentmisén való részvétel, a zarándoklat a vérmezőre, a koszorúzás, a beszédek meghallgatása - maga a processzuális emlékezés) nem önmagukban fontosak, a lényeget a cselekvések együttes hatása, következménye adja: itt a koszorúzás és az emlékbeszéd által kiváltott közös, együttes emlékezés, a múlt kollektív re-prezentálása, értelmezése.

A fenti tényezők kombinációja - az egész társadalmi szituáció - a kollektív emlékezés kontextusának a jelentőségét hangsúlyozza [14] abban a kettős társadalmi drámában, amiben a rítus működik. A társadalmi dráma fogalmát Turnertől (1974) kölcsönöztük. Turner az afrikai Ndembu közösség falusi társadalmának szerkezetét vizsgálta, különös tekintettel a nyílt konfliktusok megoldási mechanizmusaira. Kutatása során figyelt fel arra, hogy az általa vizsgált közösség rokonsági rendszere és a gyakori konfliktusok kapcsolatban vannak egymással. A konfliktusok mögöttes indítékainak a feltérképezése érdekében törekedett azoknak a módozatoknak a megértésére, amivel a helyiek ciklikusan mérsékelik, megoldják és kizárják a konfliktusokat az életükből. Turner a társadalmi dráma fogalmát a Ndembu társadalmi szerkezet belső rejtett ellentmondásosságából eredő konfliktusok mögöttes okainak a megállapítására használta. Turner (uo.) a társadalmi dráma - amit folyamatszerűnek tekintett - négy egymáskövető mozzanatát különítette el: 1. Az egyén(ek) és csoport(ok) kapcsolatában beálló törés (breach), ami az együttélést szabályozó kulturális normák feletti konszenzus megbomlásának a következménye. 2. A krízis vagy válság (crisis), ami a törés mélyülésével nyílt konfliktus formáját ölti. 3. A helyreállító cselekvések (adjustive mechanism), amit a közösségek vezetői léptetnek működésbe. 4. A reintegráció (reintegration), a törés kiküszöbölése és a közös kulturális normák helyreállítás és/vagy kidolgozása (Turner, 1974).

Véleményünk szerint az aradi kollektív emlékezés gyakorlata, az emlékmű rendszeresített használata a két társadalmi dráma mozzanataként értelmezhető. Az egyik társadalmi dráma a magyar forradalom és szabadságharc kudarca, a másik pedig a trianoni határmódosulás, a kisebbségi létbe való szorulás, amit az aradi Szabadság szoborcsoport körüli viták tartanak folyamatosan fenn. [15] A szabadságharc kitörése, "tündöklése", bukása, amit a kivégzések, mint brutális büntetési forma [16] szimbolikusan is kifejezett módja a "lázadók" irányába, majd az azt követő megtorlás és konszolidáció, illetve a kiegyezés és a nemzetépítés folyamatának beindulása minden pontja kapcsolódik Aradhoz (lásd fennebb a helyszínen való megemlékezések lehetőségeit). A fenti történelmi pillanatok egyben a turneri értelemben vett társadalmi dráma egymást követő mozzanatai 1849 óta. A kivégzés pillanatától kezdődően október 6. összekapcsolódott a magyar történelemmel. A másik társadalmi dráma töréspontja 1918 Erdély Romániához való csatolása. A második társadalmi dráma "máig tart", más szavakkal a turneri értelemben vett reintegráció (a törés kiküszöbölése és a közös kulturális normák helyreállítás és kidolgozása) még nem következett be. A premisszák adottak az euró-atlanti intézményekhez való csatlakozás által. Mindezek explicit formában is megjelennek az elemzett beszédben.

A kollektív emlékezés liturgiája [17] során a szimbolikus cselekvések sorozatát végigkísérő diskurzus elemzése teszi lehetővé a politikai és kulturális formák azonosítására és értelmezésére (lásd például Gal, 1991; Hofer, 1992). A kollektív emlékezés rítusa - Durkheim nyomán - a társadalmi szerkezet kollektív reprezentációja, amit a központinak tekintett beszéd sűrít és foglal össze; ebben az értelemben atemporális, hiszen egyszerre beszél múltról, jelenről és jövőről. Az aradi rítus tehát több mint egy egyszerű ünneplés, ceremónia: egy olyan eljárásrendszer, ami azt a történelmi helyzetet - az erdélyi magyarság helyzetét - jelöli, amelyben az emlékezés maga végbemegy. A kollektív emlékezés rítusa az azonos színhely és az "ismételhető alkalom" (Connerton, 1989), (a kivégzett hősökre való évenkénti kollektív emlékezés), folytán kanonizált formában zajlik. Mindez azt az táplálja, hogy elérhető a kontinuitás a történelmi múlt és a jelen között, valamint a szimbolikus természetű szabályok (az emlékezők térbeli elrendezése, az irányított tevékenységek, a hivatalos koszorúzás és végül az RMDSZ elnöki beszéd) "a résztvevők figyelmét az általuk különösen fontosnak tartott gondolatokra és érzésekre irányítják" (Lukes, 1975), ami az elhangzott szöveg(ek) szimbólumaiban artikulálódik. Az emlékezés keretében az RMDSZ elnökének a beszéde konstitutív összetevője a kollektív megemlékezésnek, de korántsem azonos magával a megemlékezéssel: csupán annak egy szükséges, de korántsem elégséges kelléke (terjedelmét tekintve egy kétoldalas szövegről van szó). Az elhangzott Markó-beszéd [18] (lényegében egy austini értelemben vett performatív aktus) köti össze a helyszínt, a szereplőket és a szimbolikus cselekvéseket, aktusokat (Bourdieu, 1991).

 Az elhangzott beszéd (szerkezete, tartalma és mondanivalója, valamint formája és nyelvezete) szervesen illeszkedik az előbbiekben részletesen bemutatott kontextusba. [19] A használt nyelvezet liturgikus: performatív és formalizált nyelv, ami nem egyszerű leírása valaminek (például a forradalomnak, vagy a kivégzéseknek), hanem illokúciós aktusok - beszédcselekvések - (ígéretek, felhívások, értékelések, eskük és lehetőségek, és főleg értelmezések) stilizált szekvenciáinak sorozata. Tulajdonképpen egy olyan narratíva, ami habár a vértanúkról beszél, tulajdonképpen a magyarságról és annak jövőjéről szól. Szerkezetét tekintve a narratíva négy fő részre tagolódik, szimbolikus (Sears, 1998), illetve emotív elemekben (Connetron, 1989) gazdag: lényegében a társadalmi drámákra való értékelő reflexióként értelmezhető. Egészét tekintve példabeszéd. Ez első rész az egység példája, a második a tragédia példája, a harmadik szabadság, az utolsó pedig a feladat és a jövő példája.

A szöveg példabeszéd voltát már a cím és a megszólítás is jelzi. "A vértanúk a jövőért halnak meg" beszédcím már a kezdet-kezdetén leszögezi az emlékezés időhorizontját: múlt, jövő, jelen. A vértanúk a múltat, az áldozat - a meghalás - a jelent szimbolizálja, de a jövőre vonatkozóan. A beszéd kronologikus vezérfonalára pedig a megszólítás harmadik formája utal. A "Tisztelt gyászoló, emlékező és ünneplő közönség" a cselekvések szintjén köti össze a három idősíkot, viszont ez a megszólítás már több mindent takar. A gyász, az emlékezet és az ünneplés cselekvések a szubjektumokra is vonatkozik, de ugyanakkor pozitív irányba változó érzelmi állapotokat is takar. A megszólítás gyászolói a mindenkori gyászolók, akik lehetnek a múltban és a jelenben is, és ezzel adott a múlt-jelen kontinuum, ami minden kollektív megemlékezés elsődleges feltétele (Connerton 1989). Az emlékezők a jelen hallgatóságot jelentik, akik nem felejtették el a vértanúkat, és "itt és most" emlékeznek, vagyis mentálisan újratermelik a múlt és a jelen közötti viszonyt, a felidézés nyomán. Az ünneplőkön az emlékezésen részvevőkön túl a beszélő a magyarságot érti, az erdélyi magyarokra vonatkozik, ez azonban a továbbiakban derül csak ki, és akiknek vannak vértanúik, akikre vissza lehet emlékezni. A megszólításban az esemény szubjektumainak behatárolásán túlmenően a korábban részletesen felvázolt társadalmi szituációban végbemenő szimbolikus cselekvések hangulatára is utalás történik. Míg a gyászhoz egyértelműen negatív érzelmek (szomorúság, elkeseredettség, feldúltság), az emlékezéshez semleges vagy inkább pozitívak (tudatosság, tisztelet, csodálat, büszkeség), az ünnepléshez egyértelműen pozitív emóciók (öröm, boldogság) párosulnak. Mindezek az érzések rendkívül fontosak a szöveg felépítésében, mert általa válik el a beszéd üzenete a beszéd igazi okától. A pozitív emóciókkal társítható részek az elhangzott beszédben tulajdonképpen nem is az aradi vértanúkról szólnak elsősorban, hanem példájuk kapcsán az emlékezőkről, tágabb értelemben a magyarságról, akik szomorúságot érzenek az elvesztett szabadságharc miatt, de akik büszkén és tudatosan emlékeznek történelmi hőseikre, és bizakodóan, optimistán tekintenek a jövőre.

Mindez a Markó-beszéd alaphangját is meghatározza, ami egy fejlődésregénynek sűrített formája is lehet, amiben a főhős a magyar nemzet. Megjegyzendő azonban, hogy a szöveg a mondanivalója tulajdonképpen "elválik" a beszélőtől, "független" attól - nem a beszélő személye számít, hanem az a helyzet, ami ezt kitermeli. [20] Az üzenet egyrészt a szűkebb értelemben vett megemlékezési beszédhelyzetből adódik, másrészt pedig azoknak a társadalmi drámáknak következménye, amelyeknek eleme a kollektív megemlékezési rítus. Azaz a mondanivaló azon történelmi helyzet által meghatározott, amiről maga a beszéd szól; a külső társadalmi tények kényszerítő hatásának a következménye - az elvesztett szabadságharc, a szabadság igénye, a kisebbségi lét.

            A 2002. október 6.-án elhangzott szöveg kulcsszavai is ezt a logikát követik (úgy sorrendiségüket mint töltetüket véve alapul). A "szabadságharc", "történelem", "magyar nemzet", "egység", "bukás", "Európa", "szabadság", "jövő", "türelem", "együttélés" egy nagyon pozitív korszakot követő nagyon szomorú helyzetből a vélhetően örömre okot adó jövő fele vezető folyamat mérföldköveit szimbolizálják. A narratívában vázolt történetnek, példabeszédnek mondanivalója a megismételhetőségen nyugszik: az 1848-ban elképzelt - és kevés ideig meg is valósított - egység és szabadság beteljesíthető. A részek kronológiája - az egység, a tragédia, a szabadság a feladat és a jövő példája - azt sugallja, hogy ez a deziderátum valósággá változtatható, elérhető.

            Az első rész első két szava "vannak pillanatok" behatárolja a mondanivaló időhorizontját: az 1848/49 óta eltelt idő horizontját, amelyben a két társadalmi dráma végbement.  "Vannak pillanatok" (és nem például voltak pillanatok, hiszen jelen időben van a kezdés), amikor az emberek rendkívüli dolgokra is képesek, még ha rövid időre is. Egyértelműen a történelmi múlt és a hozzá tartozó várakozások, célok, megvalósítások, a követendő példa, még ha az alig párhónapnyi időben sűrűsödött. "Vannak pillanatok, amikor egy nemzet rövid idő alatt hihetetlen élességgel éli át történelmének minden dilemmáját, a kételyt, a hitet, a reményt, a kétségbeesést, a bizalmat, az elkárhozást és a megdicsőülést, a lelkesültséget és a letargiát, a pusztulás iszonyatát és a megmaradás örömét." A fenti felsorolásban is jól nyomon követhető a fokozás: a felsorolás utolsó eleme az öröm, azaz a megmaradás öröme. Mindezek az eszmék a szabadságharcban valósultak meg, amely ez alkalommal egyenértékűvé válik a történelemmel: a másfél esztendő az ezeréves történelemmel egyenértékű. Ebben a részben határozza meg a beszélő a történelmet: "az államalapítás láza, a hódítók elleni örökös küzdelem, az országnyerések és országvesztések végeérhetetlen sorozata". Ugyanakkor történik nyílt formában utalás a történelem szubjektumára, a magyar nemzetre. A történelem és a magyar nemzet kapcsolata kozmikus: "csillaghullásnyi időben" megragadható. A kozmikus jelző egyben egy váltás is a narratívában, amit a szabadságharc példázott.

Az első rész látszólag a szabadságharcról szól, azonban, mivel "a politikai diskurzus mindég másról szól, mint amiről beszél" (Szabó, 1994) tulajdonképpen a jelenről beszél: arról a szükségről, ami most - a második társadalmi dráma kontextusában - a legnagyobb szükség: az egységről. Az egységre most is, akárcsak a szabadságharc idején nagy szükség van. Ebben az értelmezésben az erdélyi magyarság politikai egységére valamint az egységbontó törekvések illegitim és kártékony voltára történik rejtett formában utalás. [21] Ennek a példázata a Széchényi, Kossuth, Petőfi és Deák ugyanazon táboron belüli helye - a magyar táboron belül, ami csak egy lehet (akkor is, tehát most is). "…mert minden és mindenki ott volt, ott küzdött, ott reménykedett egyidejűleg ugyanabban a korban. Széchenyi István, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Deák Ferenc: ott voltak mind az előtérben vagy a háttérben, és bár mindegyikük másképpen gondolkozott, mégis gyakorlatilag a szabadságharc egész ideje alatt egységes tudott maradni a nemzet." Az "egységes tudott maradni a nemzet" megállapítás arra a minőségre (tudás) vonatkozik, ami esszencialista módon a magyar nemzethez csatolt, az a "teljesítmény", ami ma is elérhető, hiszen "ugyanazok" a magyarok vagyunk.

A következő rész a történelmi dráma leírása, tragédia amely viszont nem cáfolja meg az esemény rendkívüliségét, jelentőségét, mert a bukás fő oka külső: az elnyomó hatalom ("ők") megosztó politikája. "Ahogyan az "oszd meg és uralkodj" jól bevált taktikáját alkalmazva, a románokat és a magyarokat szembeállították egymással, drámai módon meggyengítve az erdélyi szabadságháború erejét." A megosztás elítélése újból visszautal az egység kérdéséhez, annak mintegy racionális indokaként jelenik meg. A mi és az ők bináris oppozíciók funkcionális megkülönbözése a kozmikus "csillaghullásnyi idő" után megbomlott - pontosabban kívülről, más által megbontott egység magyarázata. Ezt lényegében egy második, átvezető rész követi, Európa 1848-ban elképzelt képe.

Európa metaforikus említése (ami a politikai, polgári és gazdasági értékek tárháza helyett áll) tulajdonképpen az összekötő kapocs szerepét tölti be, a harmadik részhez való felvezetésben, pontosabban a logikai szillogizmus egyik premisszája. [22] A metaforák nem "hibából" vagy "véletlenül" szerepelnek a diskurzusban, maga a diskurzus egy metaforikus konstrukció, aminek alkotó eleme a metafora (Szabó, 1994:91). A metafora valódi célja ennek a jelentéstulajdonítási gyakorlatnak a kiváltása, lényege abban áll, hogy végleges értelme, jelentése az egyénben kristályosodik ki. A jelentéstulajdonítás egyéni is lehet: a saját élettapasztalat során kialakult tudás, vélemény és értelem öntheti végső, értelmes formába. A használt metafora nem helyettesít, rövidít vagy kiegészít valamit, arra utal, hogy "a kifejezés mással nem pótolható kapacitása és képessége az emberi képesség mással nem pótolható kapacitása és képessége" (Szabó, 1994:95). Az utalás, a sejtetés, az irodalmi fordulatok és hasonlatok a politikai beszédmód lényegéhez tartoznak. Európa és a megosztó "ők" említése egy ellentmondást old fel, nevezetesen, hogy a szabadságharc során a magyarok és a románok szembekerültek egymással. Az "ők" egyrészt mentesítik a szembenállókat a felelősség alól, másrészt viszont Európa a közös illeszkedési pontot jelenti: a magyar történelem az Európa történelme is, Európa történelme pedig a románok történelme is. Ezzel a tranzitivitással a szabadságharc szimbóluma megmaradhat "a tolerancia, az összefogás, a rendi és etnikai érdekeken való felülemelkedés nagyszerű történeté"-nek.

            A második rész a bekövetkezett társadalmi dráma nyomán bekövetkezett törés rajza. E rövid rész elsősorban funkcionális szerepet tölt be: az aradi vártanúk áldozatának kapcsán két rendkívül fontos megállapítás történik: egyrészt a szabadságharc ekvivalens az értékkel és implicit az interetnikus megértéssel, egyetértéssel, másrészt, pedig úgy a magyar, mint a román áldozatok ma, a jelenben, "mindannyiunkat köteleznek".

A harmadik részben már a következő (általunk korábban másodiknak nevezett) társadalmi drámáról van szó, pontosabban annak megoldásáról. A kijelentések jelen idejűek, amely tulajdonképpen a beszéd mondanivalóját vezeti fel. Szintén ebben a részben kerül sor a kivégzett vértanuk felsorolására. A felsorolás jelentősége nem a megnevezésen van, hanem a hősök etnikai hovatartozásán. Az a tény, hogy a kivégzettek között jó néhányan nem voltak magyarok, alátámasztja az első rész végén megfogalmazottakat, nevezetesen, hogy a szabadságharc közös szimbólum, céljai közös célok a térség népei számára. Erre az "itt Aradon" térbeli és időbeli behatárolás is utal. A beszélő így kapcsolja össze a megemlékezés helyét (s általa a történelmet) a jelen idővel, pontosabban a jelen problémáival, de ugyanakkor lehetőségeivel.

"Itt" "kell" megvalósítani Európát, pontosabban mindazt, amit Európa, mint szimbólum jelent: toleranciát, szabadságot, együttértést és kölcsönös ismeretet és tiszteletet. A közös, egy és oszthatatlan célt, a szabadság szimbólumát a diskurzus a Szabadság szoborban jelöli. A Szabadság szobor a szabadsággal ekvivalens, ha szabadságra gondolunk, akkor Aradon, ahol a vértanúk a jövőért halnak meg, a Szabadság szoborra gondolunk, a Szabadság szoborra kell mindenkinek gondolnia, aki a szabadságot szereti. A tranzitivitás technikájának ebben az esetben való alkalmazása azt a célt szolgálja, hogy bizonyítást nyerjen: a szoborcsoport újbóli felállítása nem csupán lehetséges, hanem tulajdonképpen minden nemzetiségnek a fő érdeke. "Mert ha nincsen külön magyar szabadság és román vagy német szabadság, akkor a Szabadság-szobor is mindannyiunk közös szabadságának szobra kell hogy legyen."

A Szabadság szobor a megbékélés és a közös jövő szimbóluma, ami lehetővé teszi, hogy a második társadalmi dráma (a magyarság kisebbségbe való szorulása) kedvezően rendeződjön. A rendeződésnek tehát - turneri fogalomhasználattal a reintegráció esélyének a fizikálisan is megjeleníthető (sőt) kitapintható szimbóluma a visszaállítandó Szabadság szobor. A Szabadság szoborcsoport kérdésének az említése a korábbi szimbolikus társadalmi viszonyrendszer és a fennálló konszenzus átalakítása és újra-meghatározására tett kísérlet. A társadalmi térben végbement etnikai vonatozású változások fizikai térben való reprezentációjaként értelmezhetők. Restaurálás, illetve helyrehozás, jóvátétel, restitúció, igazságtétel - de nem csupán a magyarok, hanem mindannyi romániai állampolgár számára is az lehet, ugyanis szabadság csak egy van s az közös érték. A szobor visszaállítása közös feladat tehát, ami az itt élők elemi érdeke. A negyedik, s egyben utolsó része az elhangzott beszédnek, Kossuth gondolatával tér vissza Európához, mint szimbólumhoz: "Ma egy egységes Európa küszöbén állunk, ahol azt, amiről Kossuth Lajos élete végéig gondolkodott, a népek, nemzetek, etnikumok szabad együttélésének kérdését sürgősen meg kell oldani". Európa azonban itt a jövő, ha úgy tetszik a megvalósítható múltbeli célok (szabadság, egyetértés, tolerancia) jelképe, a várakozásokkal és reményekkel teli ambíciók lehetősége.

A jövő azonban nemcsak ismeretlen, hanem olyan valami, amit nem várni, hanem megvalósítani kell, amiben a kisebbségi magyaroknak konkrét és fontos szerepük van: "De nekünk, kisebbségi sorsba szorított magyaroknak meg kell próbálnunk úgy politizálni, hogy cselekvő módon járuljunk hozzá egy nekünk való, mindenkinek otthont adó, minden nemzetet és nyelvet megbecsülő Európa-modell kialakításához".

Ezen a ponton válik a feladat szükségszerűséggé, magasztosul közös kötelességgé a hősök ambíciói és tanításai alapján, hiszen "Ezek a vértanúk ugyanis nem a múltért, hanem a jövőért haltak meg". A hősök halálának múlt időben való említésének itt mobilizáló funkciója van. Európa szimbóluma itt Erdéllyel lesz egyenértékű, azzal az Erdéllyel, amelynek most igyekeznie kell, hogy visszanyerje régi önmagát. "Erdély akkor már- már ilyen mintává lett mindenki számára, de aztán mégsem sikerült, mégis kudarcba fulladt a nagyszerű történelmi kísérlet. Pedig a vallási türelmesség is itt mondatott ki legelőször, és akkor még sok mindenben elöl jártunk másokhoz képest." A siker - hogy ez a föld ismét a tolerancia és a harmónia helyszíne legyen (hogy lezáruljon a második társadalmi dráma) - csak közösen érhető el. Itt már egybemosódik a múlt, jelen és a jövő, hiszen a cél egyértelműen adott: "Próbáljuk meg hát közösen ezt az újabb évszázadot a türelem, az együttélés, az európai szabadság századává tenni!"

3. Összegzés

Az aradi október 6.-i kollektív emlékezési ünnepség leíró elemzés összefoglalásaként megállapíthatjuk, hogy a kollektív emlékezés egy tágabb folyamat szerves része. A megemlékezés rítusa része két, Turner nyomán általunk társadalmi drámának nevezett történelmi eseménysornak, az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc bukásának és az erdélyi magyarság kisebbségi helyzetének. Az aradi vértanúkra való kollektív emlékezés gyakorlata (a helyszínen való koszorúzás, a külföldi vendégekkel való találkozások, a beszéd(ek)re való figyelés) együttesen az "erdélyi magyarságról" és "az erdélyi magyarok életéről" és perspektíváiról szóló narratíva. A kollektív emlékezés része a hazai magyarság öndefiníciós és reprezentációs mechanizmusának (Március 15 és a csíksomlyói Pünkösdi Búcsú mellett).

Az emlékezés tartalmát tekintve a múltról beszél, de a jelenről szól. Képi jellegű és metaforikus; a múlt megélése, képszerű leírása a jelenbe vezet. Ennek a történelmi, múltbeli eseményeknek a felelevenítése mögött egy kollektív identitást fogalmaz meg. Az identitáskép megrajzolása a múltbeli események és személyiségek - szabadságharc, a vártanúk, Széchényi, Kossuth, Petőfi, Deák - segítségével történik.  Múlt és jelen összekapcsolása a fizikai térben valósul meg. A vértanúk "itt" vannak az emlékoszlop tövében, a "most" emlékezők közvetlen közelében. Az idő és a tér összekapcsolása azért szükséges, mert az identitás kettős arculatú (Erős, 1985:423). Az egyénnek van egy személyes énje, ami megkülönbözteti mástól és egy társadalmi, kollektív énje, identitása, amely összeköti a hozzá hasonlóval. A személyes én a kollektív énnek az alapja, amely a népben, nemzetben, történelemben ölt formát. Minden ember beleszületik egy adott kollektív konstruktumba: csoportba, nemzetbe. A kollektív identitásuk a személyes identitásuk megnyilvánulása az egyéni és társadalmi identitás szimbolikus összekapcsolása által lehetséges. A szimbólumok az összekapcsolás eredményeképpen a kategorikus jelölők szerepét látják el; segítségükkel megvalósíthatóvá válik a besorolás egy létező csoportba, jelen esetben az emlékező magyarok csoportjába.

A leírt rítus egy kollektív identitást is kínál. A múlt és a jelen, a magyarok én- és társadalmi identitásának az összekapcsolása, amely az emlékhely és a vértanúk segítségével valósulhat meg. Az emlékhelyhez és a felsorolt eseményekhez és személyiségekhez való viszonyulás normatív: a magyarok csoportjához, de ugyanakkor az európai népekhez való tartozás érzését és tudatát nyújtja. A kollektív identitás ezeken keresztül fejeződik ki. A diskurzus megnevezi azt a kategorizációs szempontot, amelynek az alapján behatárolja a feleket: aki elfogadja "a szabadságharc egyenlő szabadság egyenlő Szabadság szobor egyenlő közös jövőépítés" princípiumát.

A kollektív identitás egy kollektív élettörténeti konstrukció. A magyarok történelmének 1848 szakaszának "elbeszélésével" jön létre. A "mi" és a "nem mi" (itt azok, akik a románokat és magyarokat szembeállították egymással) közötti viszony és ellentmondás diskurzív feldolgozásából és kialakításából áll. Az emlékezés narratívája valóságképet kreál a hallgatóságban és a kollektív élettörténet tényeit összekapcsolja a kollektív  énnel: "mi vagyunk azok, akikkel mindez megtörtént" érzést generál, mert a történem tényeit koherens rendszerbe szervezi, egy elképzelt közösségi énhez csatlakoztatja - a magyarság és az európaiság énjéhez.

4. Könyvészet

*** Bonte, Pierre, Izard, Michel (1999) (szerk.) Dicţionar de etnologie si antropologie (Antropológiai és etnológiai szótár) Iaşi: Polirom

Bakay, Károly (1989) Feltárul a múlt Budapest: Múzsák Kiadó

Barabás Béla (1923) Emlékirataim Arad (saját kiadás)

Bourdieu, Pierre (1991) Language and Symbolic Power Polity Press, International Edition

Connerton, David (1989) How Societies Remember Cambridge: Cambridge University Prees

D. Lőrincz József (2002) "A civil társadalom problémája 1989 után" WEB 2002/11 p. 9-12

Dahrendorf, Ralf (1993) Reflecţii asupra revoluţiei din Europa (Reflexiók a kelet-európai forradalmakra), Bucureşti: Humanitas

Dijk van, Teun, A. (1984) "The Role of Discourse Analysis In Society", In Dijk van, Teun, A. (1984) (szerk.) Handbook of Discourse Analysis, London: Academic Press

Erős Ferenc (1995) "Identitás és modernizáció" In. Kapitány Gábor, Kapitány Ágnes (1995) (szerk.) Jelbeszéd az életünk... Budapest: Osiris-Századvég

Foucault, Michel (1992) "A diszkurzus rendje", Holmi, 1992/7. p. 858-889

Gal, Susan (1991) "Bartók’s Funeral: representation of Europe in Hungarian political rethoric" American Ethnologist 1991/vol 440-458

Garland, David (1997) "A büntetés és jelentései" In. Zentai Violetta (1997) (szerk.) Politikai antropológia, Budapest: Osiris-Láthatatlan Kollégium, p. 127-147

Geertz, Clifford (2001) Az értelmezés hatalma, Budapest: Osiris

Gerő András (1992) "Az Ezredévi emlékmű" In. A magyar polgárosodás Budapest: Atlantisz, p. 271-290

Goffmann, Erwin (1981) A hétköznapi élet szociálpszichológiája, Budapest: Gondolat

Habermas, Jürgen (1971) A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Budapest: Gondolat

Hobsbawm, Erik (1990) Nation and Nationalism since 1780. Programme, Myth and Reality, Cambridge: Cambridge University Press

Hobsbawm, Erik, Terence, Ranger (1992) (szerk.) The Invention of Tradition, Cambridge: Cambridge University  Press Hofer Tamás (1992) "Harc a rendszerváltásért szimbolikus mezőben" 1989 Március 15-e Budapesten" Politikatudományi Szemle 1992/1. p. 29-51

Kress, Günther (1994) "Ideological Structures of Discourse", In. Dijk van, Teun A. (szerk.) (1984) Handbook of Discourse Analysis, London: Academic Press

Lukes, S. (1975) Political and Social Intergration Sociology 1975/9 p. 289-308

Mungiu-Pippidi, Alina (2002) Politica dupa comunism (A politika a kommunizmus után), Bucuresti: Humanitas

Pintér Lajos (1973) Az aradi tizenhárom vértanú Bukarest: Politikai Kiadó

Rocouer, Paul (1993) Eseuri de hermeneutica (Hermeneutikai esszék), Bucuresti: Humanitas

Schuman, Howard, Rieger, Cheryl, Gaidys, Vladas (1998) "Kollektív emlékek az Egyesült Államokban és Litvániában" In. Hunyady György (1998) (szerk.) Történeti és politikai pszichológia, Budapest: Osiris, p. 234-251

Sears, David, O. (1998) "Szimbolikus politika. Társadalom-lélektani elmélet" In. Hunyady György (1998) (szerk.) Történeti és politikai pszichológia, Budapest: Osiris, p. 608-638

Seider, Gil (1994) "Political Discourse Analysis: Approaches of Political Discourse Analysis", In. Dijk, van Teun A. (1984) (szerk.) Handbook of Discourse Analysis, London: Academic Press

Szabó Márton (1994) "A metaforikus politika" Politikatudományi Szemle, 1994/3. p. 91-110

Turner, Victor (1974) Dramas, Fields and Methaphors. Symbolic Action in Human Society, Ithaca-London: Cornell University Press

5. Melléklet

A VÉRTANÚK A JÖVŐÉRT HALNAK MEG

Tisztelt aradiak!

Tisztelt vendégek!

Tisztelt gyászoló, emlékező és ünneplő közönség!

Vannak pillanatok, amikor egy nemzet rövid idő alatt hihetetlen élességgel éli át történelmének minden dilemmáját, a kételyt, a hitet, a reményt, a kétségbeesést, a bizalmat, az elkárhozást és a megdicsőülést, a lelkesültséget és a letargiát, a pusztulás iszonyatát és a megmaradás örömét. A szabadságharc ilyen pillanata volt a magyar nemzetnek. Nem csupán kiemelkedő része volt a történelemnek, hanem maga volt a történelem. Abban a másfél esztendőben ezer év sűrűsödött össze, benne volt az államalapítás láza, a hódítók elleni örökös küzdelem, az országnyerések és országvesztések végeérhetetlen sorozata. Nem kell feltétlenül végigtanulmányozni az évezred magyar történelmét, elég ezt a csillaggyúlásnyi—csillaghullásnyi időt kiragadni belőle, hogy mindent megértsünk. A forradalom idején ugyanis megszűnt az idő egymásutánisága, és hirtelen egymásmellettiséggé változott, mert minden és mindenki ott volt, ott küzdött, ott reménykedett egyidejűleg ugyanabban a korban. Széchenyi István, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Deák Ferenc: ott voltak mind az előtérben vagy a háttérben, és bár mindegyikük másképpen gondolkozott, mégis gyakorlatilag a szabadságharc egész ideje alatt egységes tudott maradni a nemzet. Hihetetlenül nagy teljesítmény ez, és tényleg csak ritka pillanatokban lehetséges, hiszen még a forradalmak sem szoktak ilyenek lenni, még a forradalmak is felfalják saját gyermekeiket, sőt, a forradalmakat az első napok eufóriája után nagyon hamar tönkreteszi az elvi-eszmei-nemzeti türelmetlenség.

Van a magyar szabadságharc történetében is példa erre, van ennek az időszaknak tragikus üzenete is: például az, ahogyan az "oszd meg és uralkodj" jól bevált taktikáját alkalmazva, a románokat és a magyarokat szembeállították egymással, drámai módon meggyengítve az erdélyi szabadságháború erejét. Ám alapvetően ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilenc mégis a tolerancia, az összefogás, a rendi és etnikai érdekeken való felülemelkedés nagyszerű története.

Ez a szabadságharc ugyanis nemcsak a magyar történelemben, hanem Európa történelmében is kivételes pillanatot jelentett. Nemcsak az egy nemzethez tartozók összefogását, hanem a más-más nemzetbéliek szolidaritását is megteremtette ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilenc. Jelképes üzenete van annak, hogy a ma gyászolt október 6-át egy másik október 6-a előzi meg, ezernyolcszáznegyvennyolc október 6-án ugyanis Bécs népe újra felkelt annak hallatán, hogy ismét csapatokat küldenek a magyar forradalom leverésére.

Nemcsak a saját nemzetünket sikerült akkor egy történelmi pillanatra egységbe kovácsolnunk, hanem Európa felvilágosultabb része is mellénk állt.

Úgy látszott akkor, hogy esély van egy olyan új Európa megteremtésére, amely a nemzetek méltányos, egyenlő és szabad együttélésén alapul. Korainak bizonyult még a bizalom egy ilyen Európa megteremtésében. A tizenhárom aradi vértanú elpusztítása egy ilyen Európa-eszmény letiprását is jelentette. Sokszor elmondjuk, hogy ezeknek a nagyszerű férfiaknak egy része nem is volt magyar, sőt nem is mind tudtak magyarul. Magyarok és nem magyarok vére hullt akkor a szabadságért, és ez a közös áldozat ma mindannyiunkat kötelez. Nem nagyhangú nyilatkozatokkal és minden kockázattól mentes szónoklatokkal, nem szájhősködéssel, hanem kardjukkal, vérükkel, életükkel álltak oda ezek az emberek a szabadság, egyenlőség, testvériség ügye mellé: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Knézich Károly, Kiss Ernő, Láhner György, Lázár Vilmos, Leininger-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly.

Együtt voltak akkor magyarok és magyarok, de ismétlem, együtt voltak magyarok és nem magyarok is. Itt az ideje, hogy ezeket a történelmi igazságokat mindenki felismerje, hiszen akkor arra is rá kell jönnie majd mindenkinek, hogy itt Aradon például a Szabadság-szobor egyszerre magyar érték és közös érték, mert ha nincsen külön magyar szabadság és román vagy német szabadság, akkor a Szabadság-szobor is mindannyiunk közös szabadságának szobra kell hogy legyen. Így kell ezt értelmezni, így kell rátekinteni, és ezért kell mielőbb ismét méltó helyet kapnia ennek a szobornak. Itt Aradon, ahol nem magyar tábornokok is meghaltak a magyar szabadságért, ezt mindenkinek meg kell értenie, és bízom abban, hogy meg is fogják érteni, hiszen ennek már vannak jelei.

Ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilenc ugyanis nemcsak a múltat sűrítette magába, hanem a jövőt is. Ami akkor még korai volt, ma már nem lehet az. Ma egy egységes Európa küszöbén állunk, ahol azt, amiről Kossuth Lajos élete végéig gondolkodott, a népek, nemzetek, etnikumok szabad együttélésének kérdését sürgősen meg kell oldani. A magyar nemzet számára is újabb kihívás és újabb esély ez, de ugyanígy kihívás és esély a román nemzet számára is.

Ma még nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy mit jelent a nemzeti nyelvek, kultúrák, hagyományok továbbélésének szempontjából a határok nélküli Európa. De nekünk, kisebbségi sorsba szorított magyaroknak meg kell próbálnunk úgy politizálni, hogy cselekvő módon járuljunk hozzá egy nekünk való, mindenkinek otthont adó, minden nemzetet és nyelvet megbecsülő Európa-modell kialakításához.

Nem lesz könnyű.

Nagy a tét, ami előttünk áll, és nagyszerű a feladat, amelyet közösen el kell végeznünk.

Ha ezt el tudjuk végezni, akkor a tizenhárom aradi tábornok halála nem volt hiábavaló, akkor az ő tanításuk tényleg otthonra lelhet az utódokban. Meg kell tanulnunk egymás múltját tisztelni! De még ez sem elég! Tisztelnünk kell egymás jövőjét is. Ezek a vértanúk ugyanis nem a múltért, hanem a jövőért haltak meg.

A világ ma keresi a mintát az etnikumok együttélésére. Erdély akkor már- már ilyen mintává lett mindenki számára, de aztán mégsem sikerült, mégis kudarcba fulladt a nagyszerű történelmi kísérlet. Pedig a vallási türelmesség is itt mondatott ki legelőször, és akkor még sok mindenben elöl jártunk másokhoz képest. Aztán a huszadik század inkább a gyűlölet, inkább a nemzeti elnyomás százada volt, semmiképpen sem a megértésé.

Próbáljuk meg hát közösen ezt az újabb évszázadot a türelem, az együttélés, az európai szabadság századává tenni!

Csakis így lehetünk méltók a vértanúk emlékéhez!

MARKÓ BÉLA

elhangzott Aradon, október 6-án 2002